A most következő írás hangfal teszt, de nem újságírótól, hanem olyan embertől származik, aki érti a hifit: szereti a minőséget és igényesen zenét hallgatni. Bakai Gábor úr az idén megrendezett Budapest Audio Expo kiállítást járta, amikor rábukkant a limitált kiadású JBL L100 Classic 75 hangsugárzóra. A vintage megjelenésű termék megragadta figyelmét és alapos utánajárás után hazavitte, hogy kipróbálja saját rendszerében. Mi jött ezután? 

A 2024-es Audio Expo remek élmény volt számomra. Hallottam rendszert, ami nagyon tetszett és ott ragadtam előtte, voltak részben dicséretes és persze várakozáson aluli szettek is. Mindig érdekes játék, hogy egy-egy hifi láncból korábbi tapasztalataim alapján mely készülékeknek tulajdonítom a jó hangzást, vagy éppen melyeket okolom a számomra nem tetsző hangzásért. Onnan tudom, hogy szimpatikus a termék, hogy kedvet kapok otthoni kipróbálására. A kiállításon is adódtak ilyen példák, de mára viszonylag kevés időt tudok otthoni zenehallgatással tölteni. Már nem dolgozom az audió iparban, emiatt is korlátozódtak a lehetőségeim. Amúgy is elégedett vagyok saját rendszeremmel, éppen ezért beérem a találgatással, beszélgetéssel, füleléssel. Jó móka, ami nem igényel nagy energiabefektetést. 

Ezúttal kivételt tettem. Az történt, hogy egy eldugott szobában rábukkantunk a JBL L100 Classic 75-re. Egy csomó más eszközzel (fogalmam sincs, mikkel) volt kiállítva, a szoba akusztika javítására még csak kísérletet sem tettek. A hangfalakat a gyári állványon kívül két éjjeliszekrényre tették, a hozzájuk tervezett JBL SA750-es erősítő gondoskodott a hajtásról, amely – saját előítéletem szerint – nem úgy tűnt, hogy maradéktalanul kihoz mindent belőlük. Minden adott volt egy gyenge produkcióhoz, mégis valahogy megfogott a középtartomány, jobban mondva a közép- és a magas hangok nagyfokú integráltsága, kifinomultsága. Egy ideig füleltem – tetszett! Kíváncsi lettem rá, jobban, mint a többi kiállított eszközre. 

Aztán felhívott régi ismerősöm a Házimozi Stúdiótól, hogy megérdeklődje, mit gondolok a kiállításról. Tetszett. És az L100 is, kíváncsi lettem rá. Felmerült a lehetősége, hogy meghallgassam – otthon, saját rendszerembe illesztve. Végül a szóban forgó dobozok az Expóról egyenesen hozzám jöttek vendégségbe.

hangrendszer-marklevinson-jbl-l100classic75

Itt vesztem el. Ismeritek azt az érzést, amikor egy hangfalat megpróbáltok előre elképzelni az otthonotokban? Elképzelitek, hogyan mutat majd a szobában. Jön a kíváncsiság, hogy bármilyen tulajdonságában felülmúlja-e majd az aktuális eszközt? Milyen kellemetlenséggel jár majd, ha mégsem tetszik annyira? Az árat sem hagyhatjuk figyelmen kívül: az ilyen kísérletezés anyagi felelősséggel jár, ide-oda pakolást igényel, át kell hozzá állítani a rendszert, kicentizni a dobozok helyét, mérlegelni a hallottak alapján. Kell ez a macera nekem? Gyáva népnek nincs hazája – szóltam magamra – ha Kolumbusz hasonlóan gondolkodott volna, valószínűleg nem jut el Amerikába, ami az indiánoknak talán jó hír, de akkor fene tudja, hogy lenne-e JBL… 

Ezért elkezdtem kutakodni, hogy mit lehet tudni az L100- ról. Elég sok teszt van róla, de a legtöbb a JBL SA550-es és az SA750-es erősítők használatával készült, amikről azt feltételezem, hogy nem hozzák ki a tudásukat maradéktalanul. A bemutatók elég felemásnak tűntek. Nem egyöntetűen magasztalták, voltak kritikus hangok is. Viszont kevés tesztelő hallgatta a hangsugárzókat igazán komoly, kompromisszumok nélküli körülmények között, ami alapján úgy tűnt, hogy a többség nem vette elég komolyan, inkább amolyan nosztalgiahullámos érdekességnek könyvelték el. Egy-két izgalmas cikket azért találtam, az egyikben egy ausztrál újságíró egy SME 20/2 lemezjátszóból (SME V hagkarral, Koetsu Signature Red MC hangszedővel), Audio Reserach CD7 MK2 cd-játszóból, Audio Research Reference 1 előerősítőből és Reference 75 erősítőből álló szettjébe illesztette be – nem ezt a 75. évfordulós kiadást, hanem még az első generációs L100 Classic-ot. Peter Familarinak hívják az úriembert, a hallottak leplezetlenül elvarázsolták. Többek között arról értekezett hosszan, hogy milyen “fantasztikus képessége van a hangfalnak a csend megjelenítésére”. Azt írta, egy évtizedek óta a tulajdonában lévő felvétel (Beethoven, Pinchas Zukerman, Chicago Symphony Orchestra, Daniel Barenboim – hegedűverseny), amelyről azt hitte, tökéletesen ismeri, a hangfal által teljesen új megvilágításba került. Úgy érezte, szinte olyan, mintha egy fantomhangszerre komponálták volna a csendet. Érezhetően kissé szerelmes Beethoven-be és úgy tűnt, hogy megrendült a mű új aspektusainak felfedezésétől. 

Familari cikkje után azt gondoltam, hogy ilyen élményt már izgalmas lenne megtapasztalni! Tudtam, hogy a különböző rendszerekben eltérő eredmények születhetnek, de legalább hasonló kvalitású elektronikával rendelkezem. Arról is írt, hogy ha valaha egy high-end hangfal és egy nagyszerű album egymásnak teremtetett, az a JBL L100 Classic és Ry Cooder – The Prodigal Son c. albuma. Ennek hatására szereztem is az említett lemezből. Egy másik tesztben McIntosh MA452 erősítővel próbálták ki a hangsugárzót, szintén kiemelkedőket írtak róla. Kíváncsiságom csak fokozódott.

Saját rendszerem elemei a következők: 

  • Accuphase E-405 erősítő 
  • Accuphase DC-81L/DP80L CD-lejátszó 
  • Recovery lemezjátszó 
  • EMT Einstein TU2 MC hangszedő 
  • Krell Referencia MC phono 
  • Siltech és Transparent kábelezés 

A hifiben szerintem rendkívül körültekintőnek kell lenni egy-egy – pláne ilyen kategóriájú – berendezés képességeinek felderítésével. Sok a buktató, amelyek közül az egyikkel rögtön szembesültem: a bejáratás. A JBL L100 Classic 75 olyan nyers volt, amikor hozzám került, hogy értelmetlen lett volna véleményt formálni róla – bár a középtartomány már alapállapotban is kiemelkedően jónak tűnt. Elkezdtem járatni, de az Accuphase láthatóan nem birkózott meg a feladattal (4 ohmon 250W RMS!), halkan kifejezetten vékonyan szólt, ezért eleinte egy JBL Synthesis S820 hajtotta. Nem kell attól tartani, hogy nehezen hajtható ez a hangfal, csupán kisebb erősítőkkel tovább tart a bejáratási időszak. A kutakodás során megtudtam, hogy a 75-ös, limitált kiadású L100 mélysugárzójának felfüggesztése dupla pillét alkalmaz, szemben az alap verzióval, továbbá egy nagyobb mágnessel szerelték. Valószínűleg így még tisztább, pontosabb produkcióra képes, viszont még tovább tarthat, amíg a pillék és a membránszél „bepuhulnak”. Néhány nap után visszakötöttem az Accuphase-ra, ami ezt követően már könnyen kezelte a hangfalat.

Elég nehéz dolog szavakkal „megfogni” egy hangfal karakterét. A JBL-eket általánosságban mindig is szerettem, főleg a „fun” faktorjuk miatt. Többségük átlagon felüli dinamikával rendelkezik. Amikor ez széles frekvencia kezeléssel, kifinomultsággal, korrekt tonalitással párosul, szinte minden zenén kiemelkedőt tudnak nyújtani. Az eredeti L100-hoz nem volt szerencsém, de a 4311-es stúdió monitorhoz igen, olyannyira, hogy teljesen átformálta a hangfalakról alkotott elképzeléseim. Sokáig éltem is egy párral. Azt gondolom, az utód, különösen ez a limitált kiadás, szintén rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek alkalmasak rá, hogy pár dogmatikus elképzelést felrúgva különleges élvezetekben részesítsék a zenehallgatót. 

A megépítése követi az akkori modell kialakítását, nagy, böszme doboz, hatalmas felületekkel, de ezúttal a rezgéscsillapításra alaposabban ügyeltek. A hangszóró kiosztás nem szimmetrikus, mégis, elképesztően tagolt, jó mélységű teret rajzol a hallgató elé, mentesen a pontszerű, mesterkélt térképzéstől, valós nagyságú zenész ábrázolással. Összességében retró külsőbe csomagolták a jelenkor fejlettségét.

Az L100 Classic 75 már az első erősítő cserélnél is megvillantotta a későbbi tudásának egy kis szeletét: a két elektronika jellegét könnyedén jelezte, de a visszakötésnél mutatta meg igazán, hogy mit is tud. Az erősítő és a hangfal is. Halkan is teljes értékű produkciót nyújtott, egyáltalán nem kényeskedett a terheléstől, hangosan sem borult fel az egyensúlya. Teljes értékűen szólt, meglehetősen jó sávszélekkel, de mindezt sok termék tudja hasonló összegért. A lényének sajátossága, hogy elég neutrálisan, stúdiósan szól, mégsem steril. Az Accuphase termékeinek a felbontását és a mikrodinamika megjelenítő képességét kedvelem legjobban, e tulajdonságokat azonban gyengébb képességű komponensek között nem tudja megmutatni – a JBL L100 Classic 75 viszont ideális partnernek mutatkozott. Az eddig felsorolt, kiemelkedő tulajdonságok tették igazán izgalmassá. Valahogy a zene szövetét ragadta meg és adta át a hallgatónak, a legfinomabb letapogató rendszerként, minden kis apróságot megmutatva. Hogy ez fárasztó lenne? Dehogy! Élő… 

Értem Peter Familari lelkesedését, de ezt a hangfalat én nem házasítanám kizárólag Ry Cooder-rel. Hallgattam sokféle zenén és sok formátummal, egységes a produkciója, nem áll neki jobban egy kimondott műfaj, a kiemelkedő dinamikai képesség és a felbontás minden zsánernél kiválóan érvényesült. Amit viszont varázslatosnak tartottam; ahogy a koncertfelvételekkel bánt. Kiemelhetném, ahogy már sokan tették, hogy mennyire élően és finoman jelenítette meg az akusztikus gitárt, milyen brutálisan „hegyes” volt a Shrinking Man elektromos gitárjátéka, vagy mennyire finoman jött át a Quadro Nuevo Tango – Bitter Sweet-je, hogyan volt képes megjeleníteni nemcsak a zenét, hanem a zenében valóban jelen lévő érzelmeket, a pusztító vágy és az édes beteljesülés között. Addig tudnám sorolni, amíg végére nem érek az általam meghallgatott zenéknek… 

De nem ez a különlegessége. Csak tegyél fel egy koncertlemezt, kapcsold le a lámpát, csukd le a szemed. Mélyedj el. Ne várj semmit, figyelj.

Az első, amit meghallgattam, Nick Cave és Warren Ellis koncertje a Sydney-i operaházban. Nem mondom, hogy a legjobb felvétel, amit hallottam, de a kanapéra ragasztott. Hiába keltem másnap korán, nem bírtam abbahagyni a hallgatását. Valahogy rendkívül élő atmoszférát tudott teremteni ez a hangfal. Megszűnt a kritikus tesztelő hozzáállás, érvényüket vesztették a paraméterek, egyszerűen csak élveztem a zenészek produkcióját. Ugyanezt tette Miles Davis – My Funny Valentine c. művével és általánosságban valamennyi koncertfelvétellel. Mindent megadott az illúzió megteremtéséhez: jó hangszíneket, átlagfeletti dinamika tartományt és felbontást, mélységében is megnyíló, tagolt színpad-megjelenítést, játékos könnyedséget és érzelmeket.

Összességében, a JBL L100 Classic 75 egy retro doboz, amelyet eszelősen jó belső tartalommal töltöttek fel. Lehet csupán jól kinéző, életvitel-kiegészítőként is kezelni, de annál messze több, ezért érdemes kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor megiszol egy cappucinót: a tejes ital bársonyosan simogat, finom íz harmóniákkal ajándékoz meg, kicsit kesernyés, de inkább édes, kedves és kellemes. A JBL L100 Classic 75 tudja ezt is, de alapvetően nem ilyen. Inkább, mint egy ristretto. A tömény élvezet. Leguríthatod futtában és semmit sem fogsz fel belőle, vagy odafigyelsz és finoman az élvezetek sokszínű mintája bontakozik ki előtted.

Kedvet kaptál egy meghallgatásra? A limitált kiadású JBL L100 Classic 75 előzetes bejelentkezést követően kipróbálható bemutatótermünkben!